Lépten-nyomon azt hallhatjuk, olvashatjuk, hogyan legyünk kiteljesedettek és boldogok. Ma már többféle technika és gyógymód kínál erre megoldási lehetőségeket. Mégis sokszor társul bűntudattal és szégyenérzettel az, amikor megtesszük az önmagunkhoz vezető lépéseket. Örülnünk kéne, de mégis szorongás jut osztályrészül.
Koncentrációs táborok túlélői vallották, hogy nagyon sokan azért meg sem kísérelték a szökést a szinte biztos halál torkából, mert amint észreveszik hűlt helyét, ott maradt társait fogják megkínozni és megölni. Aki pedig mégis kiszabadult, azt élete végéig kínozza a bűntudat, amiért ő túlélte, a többiek viszont nem.
A bűntudat és a szégyen az a két érzés, amely a háttérből a leginkább képes úgy irányítani életünk döntéseit, hogy valamit megtegyünk avagy ne tegyünk meg ezek elkerülése érdekében. A legerősebb mozgatórúgók ők arra, hogy „beálljunk a sorba” és minden menjen tovább úgy, ahogy eddig. Tudattalan működés ez, amely megakadályozza, hogy ezek az érzések feltörhessenek, ugyanis borzasztóan fájdalmasak. Agyunk mindent megtesz azért, hogy megóvjon tőlük, így bizonyos lehetőségeket meglátunk, míg másokat észre sem veszünk.
Sok kliensem panaszol el hasonló problémát: rengeteget dolgoznak, rendben tartják a háztartást, gyereket nevelnek, miközben saját magukra semmi idejük, közben itt fáj-ott fáj, folyton fáradtak és ingerlékenyek. Amikor pedig rámutatok néhány olyan lehetséges résre, ahol időt nyerhetnének magukra, a kisebb ötletek még csak-csak átmennek, de amikor valóban tenni kéne valamit a változás érdekében, megtorpannak és végül minden marad a régiben. Amikor én magamra nemet mondok, kívülről sem feltétlenül fogok segítséget kapni. Amikor én csak tűrök, cipelek, akkor a külvilág tovább fog terhelni, hiszen nem kommunikálom sehogyan sem érdemben a határaimat. Amikor előre „látom” (=eltervezem, így gondolom), hogy nekem valami nem sikerülhet, akkor a külvilág valóban erre fog berendezkedni és visszaigazolom saját magamat. A One Brain-kineziológia helyesen rámutat, hogy a bűntudat szintjéről hamar ott találhatjuk magunkat, hogy úgy érezzük, nincs választásunk, azaz csak egyféleképpen (ahogy megszoktuk, megtanultuk, megtanították nekünk) cselekedhetünk és ez nem más, mint belső beleegyezés saját kudarcunkba. Stresszhelyzetben csak reagálni tudunk és nem tudatos választ(ást) meghozni. Ma már tudjuk, hogy fizikai vagy érzelmi trauma rögzülhet bármilyen izomban, szervben és érzékszervben, amik hasonló stressz hatására, mint amit régen átéltünk, mind újra bekapcsolnak. Az oldás során ezeket térképezzük fel és oldjuk.
„Ha nekem jobb lesz a sorom, mint a szüleimé, akkor olyan, mintha nem tartoznék közéjük”. „Ha én nem csinálom meg, amit mindig szoktam, akkor a férjemre/feleségemre hárul nagyobb teher.” „Ha én elmegyek 1-1 órára, akkor a gyerekeim/anyósom/apósom mit fognak gondolni?” „Ha én elmegyek 2 hét szabadságra, a kollégáim biztosan nem fognak örülni.” „Ha én kiállok a gyereknevelési elveim mellett, anyósom/apósom biztos haragudni fognak, mert így az övékét nem fogadom el.” Nem akarunk csalódást okozni, ezért inkább nem úgy teszünk meg valamit, ahogy szívünk szerint tennénk. Az ilyen és ezekhez hasonló gondolatok félelemből fakadnak és könnyedén a bűntudatig és a szégyenig fejleszthetjük őket. Csakhogy a világ működése a teljességre törekszik, azaz a jó és a rossz egyszerre vannak jelen mindig és ha megpróbáljuk az egyiket megúszni, akkor óhatatlanul a másikat sem engedjük be az életünkbe. Aki túlságosan fél a sérülésektől, az valójában a boldogságtól is fél, mert az egy hatalmas komfortzónából való kilépés, eltér a megszokottól, ezáltal teljesen ismeretlen. Sokkal inkább a szenvedésre kondicionálódtunk, mint az örömre. Ami pedig ismeretlen, az veszélyes lehet. Veszélyes attól, hogy nem rendelkezünk a hozzá való megfelelő használati utasítással. Ennek feloldása az, hogy nem nyomjuk el a bennünk megjelenő érzéseket, hanem hagyjuk őket áramolni, miközben nem vesszük le szemünket a célról, mely így szól: boldog és kiteljesedett szeretnék lenni! Tudom, hogy XY így/úgy fog reagálni, de nekem erre/arra van szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljak/jobban legyek/megvédjem magam, stb. és ezt meg is teremtem a magam számára.
Félreértés ne essék, a fentiek egészséges emberről szólnak, véletlenül sem az egocentrikus hozzáállást szeretnék erősíteni és az sem cél, hogy másokra ne legyünk tekintettel! Viszont úgy gondolom, hogy mindenkinek eljön az idő arra, hogy ha másképp nem is, de kellőképpen elege lesz és megtanul kiállni magáért. Azt tapasztalom, hogy sokkal inkább tekintettel vagyunk másokra, mint magunkra. Azt tapasztalom, hogy másoknak több mindent elnézünk, mint magunknak. Azt tapasztalom, hogy másokat könnyebben helyezünk előrébb, mint magunkat és több áldozatot hozunk másokért, mint önmagunkért. Azáltal, hogy tartósan leadunk a saját időnkből és igényeinkből valaki vagy valami más miatt és ezt nem szívből és odaadással tesszük, hanem társadalmi vagy környezetünk elvárásai miatt, tulajdonképpen semmi mást nem teszünk, mint tápláljuk azt a beteg rendszert, ami végül mindenkit felemészt.
Na ilyenkor mondom azt, hogy tessék ezen fordítani és a mérleg nyelvét egyenesbe hozni! Sokszor nagyon nehéz. Sokszor visszaesünk és felbolydulhat a rendszer, de ha kitartunk, előbb vagy utóbb felülíródik a belső program. Minden a helyére kerülhet. És a szép ebben az, hogy nem csak mi kerülünk egyenesbe, hanem az utánunk jövő generációnak is könnyebb lesz már, mert amit mi letettünk, azt már ők sem cipelik tovább. Gyönyörű egységesség, egyenrangúság és kiteljesedett élet tud ebből kivirágozni.